Talán még ismeretlen az élmény, milyen is egy több évszázados citromfácska társaságában elmélázni, vagy egy olyan kertben sétálgatni, ahol a növénykompozíció szakasztott olyan ma, mint ötszáz éve volt, a reneszánsz korban, az eredeti tulaj (főnemes, mecénás, tudós, író, és a nép más, nem mindig egyszerű fiai) idején.
A toszkán táj pedig alighanem olyan formán vívja ki a csodálatot a szemlélőben, ahogy egy etruszk emberben is anno – csak hát úgy alakult, hogy a kedves Olvasó nem majd’ 3000 évvel ezelőtt született a Földre. De semmiképpen se bánkódjunk, a végén még kiderülhet, mennyivel jobban járunk mi – itt és most…
Jóllehet a KertIkon háza táján a táj- és kertépítészeti tervezés a főprofil, de a blog jó ürügyet fog adni, hogy életszerűen kitekintsünk a környezetünkre, a tájra, kertre; s a látottak hátterében rámutassak jelenségekre, vagy ha úgy tetszik, szakmai elvekre, amelyeknek – sose felejtsük – addig van értelme, amíg az életet és az embert szolgálják.
A Kertigráfia blog bejegyzéseinek sora kezdődjék ezennel egy több felvonásos körúttal, amely Toszkána vidékére és történeti kertjeibe vezetett. A szakmai tanulmányút tanulságaitól és élményeitől azért sem fosztanám meg a szakmán kívülieket, mivel a nyár feltartóztathatatlanul eljött (a csillagászati időszámítás és a hőmérő állása szerint úgyszintén), és többen talán éppen a vakáció tervezése előtt állnak – márpedig, ha az utazó déli tájakra tart, s nem éri be a szokványos tengerpart-autópálya-bevásárló körutak hármassal, érdemes a valóban üdítő élmények után nézni.
Miért lett szokás mondani (már-már közhelyesen): „napsütötte”, „szép”, „varázslatos” stb. Toscana? – hiszen a nap még nálunk is süt (s ezt vegyük észre: még jobban is, mint néhol az eurózónában!). Szóval, miért is „szép” a toszkán táj? Mert valahol az a legszebb, hogy ehhez nem varázslat kellett, viszont, ami nagyon is kellett: az az ember – pontosabban az emberi kéznek egyfajta alázattal végzett beavatkozása a teremtett tájba. Ezúttal nem cél, hogy tájtörténeti elmélkedésbe mélyedjünk el, hogy mit is jelent, ha egy vidéken több évezredes kultúrára és természetszeretetre alapozva történik folytatólagosan a mindenkori emberi tevékenység: egyértelműen látszik, hogy ez egyszerűen felbecsülhetetlen.
A toszkán táj felfedezésének már első felvonása intenzív úti élményekkel járt. Mindenekelőtt az emberkéz nyomát fennen hirdető toszkán táj ragadja meg az utazót, amely ma is többé-kevésbé őrzi az ősi kultúrák művelési rendjét: miután a földeket megtisztították a kövektől, azokat a helyi építkezéshez, kőkerítéshez hasznosították; a fal védelmet is adó vonalán belül a gabonaföldet körülvevő olajfaültetvény, olykor egész ligetek, melyek közé szőlősorok vagy –ültetvények kerültek. A kialakított birtokot és annak határait facsoportok, fasorok jelzik, a ciprusok és píneák gyakran lenyűgöző együttesei. S rendre előtűnnek a teraszokon ülő udvarházak, a leopoldinik.
Harmonikus színek, változatos táj; helyenként egyedi variációban visszatérő táji és építészeti elemekkel, amelyek biztosítják, hogy az ember egyszerre érezze otthonosan magát a megszokott vonásokat is látva, miközben újabb és újabb formációk sajátosságaival találkozva múlhatatlan a felfedezés öröme.
Ezt érzi a városok kapcsán is az utazó. Az egyes történelmi városmagok mintha egy nagy mozaikkép elemei lennének, mégis önmagában különleges mind, hiszen nem egy merev stílus, sem nem túlszabályozott folyamat révén alakultak ki (s maradtak meg, apropó: nem jött se a tatár, se a török, se a…), hanem organikusan az adott táj adottságaira épülve és a helyi közösség igényeire válaszul, a mindennapi élet olaszosan emelkedett terét nyújtva.
Folytatás következik: a városok piazza-mustrája és toszkán kertek szemléje, tehát a vándorok inkább csak azután keljenek útra!
