Egy derűlátó mondás szerint: „Csak bátran! Aszfaltozd le az egész földet, úgyis meglátod, röpke idő és áttör rajta a fű.” Szerencsére van tőlünk független élet, amiből az ember léte kivonhatatlan. Illetve, lehet ez ellen tusakodni, de nincs több értelme, mint vákuumban légzésről beszélni.
Kiss Tünde
A városi létforma, a sztrádák szövevényei, az áruházláncok betonplaccokon úszó blokkjai feladják a leckét a szakembernek és a felelősségtudattal bíró laikusnak egyaránt. Küzdelem folyik a földért, ebben sincs új a nap alatt. Megcsappanóban a „zöld környezet”, a „természet”, a „táj”. Megnyirbált méretű a park, a kert.
Ha a földközelből kiszorul a zöld, sebaj, lesz tetőkert. Ha végképp nincsen se terasz, se erkély, marad a miniatűr kaktuszkert kerámiatál(alás)ban. De miért söpörnénk le a témát az asztalról, mondván, ez a környezetvédők vagy efféle megszállottak ügye? A társasjátékban mindenki részt vesz azokkal a lapokkal, amit osztottak neki, no és, amit elnyert másoktól…
Nem feltétlenül egy több hektáros birtok, már-már kastélypark hozza el számunkra az édeni állapotot. Töltsük meg tartalommal azt, amink van! Egy ízlésesen beültetett balkonláda több, mint egy hivalkodó szoborkert. Vannak, akik úgy vélik, a ház illő kert nélkül mezítelen, mint az ember öltözék nélkül. És létezik kertdivat is, amely a korokkal – azaz az emberrel – változik. A választékosság, a stílus megköveteli a figyelmet és önmagunk ismeretét is. És a változásra való képességet, ami nem azonos a trendinek való behódolással. Mert minden trend változik: Ausztriában egyenesen mozgalom szerveződött, amely a kerti törpék felszabadítását tűzte zászlajára, tevőlegesen is bizonygatva, hogy a manók helye az erdőben van, s nem egy felnőtt ember kertjében. No persze, az eltűnő vagy éppen cserediák módjára vándorló pirossapkások – és elválaszthatatlan barátaik, a hófehér hattyúk – megtámadott státusa bizonyos magántulajdonjogi kérdéseket is felvet, az eredeti nemes szándékhoz nem férhet kétség. Már, ha teret adunk kertfelfogásunk megreformálásának.
Miért is kell nekünk kert? „Kimegyek a szabadba, távol a város zajától” – szokták mondani. De még jobb, ha a „szabad” jön hozzánk. Örömteli pillanat, mikor végre saját kertre teszünk szert. „Végre egy hely, ahol az lesz, amit én akarok!” Ha az én házam az én váram, akkor az én kertem az én birtokom. Remélhetőleg jártak már kertben, ahol otthonosan érezték magukat. Ha ez történetesen épp a sajátjuk, érzelgősség nélkül kijelenthetik, hogy ez igenis hozzátartozik a boldogságukhoz. Hallani lehet olyanról, aki – jóllehet felépíttette panorámás, domboldali telken fekvő exkluzív villáját – mindhiába vonszolja bárhova díjnyertes, formatervezett napozóágyát, még sincsen sehol maradása. Az illető kerttulajdonos lett, de még nem vált kertbirtokossá. Hiányzott az összképből a legfontosabb: önmaga, pontosabban az, ami a kertben önmaga lenyomata.
Szerencsés az, akinek képzeletében sztereóban, széles spektrumban és persze három dimenzióban él álmai kertje. Van, akiben mélyen szunnyad, és inspirációra vár, kinél egy baráti beszélgetésre, másnál szakember tanácsára. Friss élményként visszhangzik fülemben egy megbízóimmal történt beszélgetés: „Mi most itt álmodozunk, de mi lesz, ha egy »túl jó« terv születik végeredményben, amelynek megvalósítása léket kap, ha nem jön össze az anyagi keret?” E kedves házaspár a veszteségtől tartott, hogy talán nekivágnak egy rögös útnak, ami aztán a be nem teljesüléstől félve álmatlan éjszakákat okozna nekik, s még a „jótékony” tudatlanság állapota is odalesz. A helyes válasz nem lehet a feladás. Mert a kert életérzés. Vagy inkább életművelés. Megkockáztatom, a műveltséghez szervesen kötődő dolog. Vegyen egy nagy levegőt, merengjen el, majd lépjen a tettek mezejére.
Nem hiszem, hogy katalógustermékekkel, tömegáruval, futószalagon megválaszolható az ember kerttel kapcsolatos igénye, mivel ezekben nem lelhető fel az egyediség, ami pedig alapvető vonása mindegyikünknek. Ami alakítható, hát alakítsuk tetszésünkre, ne elégedjünk meg a közhelyes megoldásokkal. Mint ahogyan a kertünk sem köz-hely, így lehet csak eredeti. Egy igazi kertben megismerjük a növényeket, csak engedjük őket bemutatkozni. Nincs többé csupán: fa, bokor, virág; hanem: a papa mélázó tölgye, a mama kedvenc rózsája, s a tulipán, amit Klárika minden tavasszal igyekszik lerajzolni. Apropó! Vegyük észre, ránk tört egy újabb tavasz, (valahogy nem tudjuk megunni), pezsdül az élet, és Önt is táncba hívja!
Megjelent a Hetek Online-ban „Mindannyiunkat táncba hív a tavasz – A kert mint a műveltség része” címmel 2006. május 7-én a Szabad percek rovat oldalán; a Koktél Társasági és Üzleti Magazinban „Kerti törpéktől a törpe kertekig” címmel 2005. májusi (IV/4) számban a Kertkultúra rovat oldalán.
